Táncolj vakon!
Az ember fia elmegy a ködös Albionba, hogy meghatározó, hasznos és kellemes táncos élményeket gyűjtsön, és lőn. De nem csak úgy, ahogy azt elképzeltem. Aznap este kaptam egy kis extrát.
A buli előtt a legkomolyabb problémánk az volt, hogy a dress code-nak meg tudjunk felelni, hiszen ezüst-fehér parti volt a Watford közepén levő méretes közösségi házban, amit nemes egyszerűséggel Colosseumnak neveznek. A név találó, hatalmas a rendezvényterem. Középen tágas parkett, oldalt puha padlószőnyegen nagy körasztalok és rengeteg szék. Napközben blues workshop-on voltunk itt, ahol előzékenyen kiegészítették a felragaszthatós névtáblámat azzal, hogy “Chabba”, mert az angolok javának tényleg komoly kihívás a Csabát kiejteni, főleg olvasás után. A workshop után pedig megvártuk az esti bulit, ahova már újdonsült barátaink is ígérkeztek. Több száz fős bulit kell elképzelni, ami társastáncos események között nagynak számít, még itt is, London közvetlen közelében, ahol a Ceroc bulik nagy népszerűségnek örvendenek.
Igazán ügyes táncosok jöttek, felszabadult a társaság, jó a buli. Tele a táncparkett, friss zenék, vidám emberek. Sokszor csak ültem az asztalnál és csodáltam a lüktetve táncoló tömeget. Még nem sok telt el az estéből, amikor az egyik szám elején megakadt a szemem egy férfin. Kicsit szokatlanul mozgott. Ahogy közelített, kivettem, hogy egyik kezében fehér bot volt, amivel a táncparkett és a szőnyeges rész közti küszöböt kopogtatta. Ezt a határt, mint vonalvezetőt használva lépegetett előre. A szabad kezét tenyérrel felfele nyújtotta előre az asztalok irányába. Először nem is értettem, mi történik. Ilyet így még nem láttam.
Élnek a pesti reflexek, elsőre kicsit más jut eszembe egy kezét nyújtó emberről, de most térjünk vissza Watfordba. A szomszédos asztaltól felugrott egy hölgy, odament az úrhoz, és megfogta a kezét. Váltottak pár szót, miközben emberünk pillanatok alatt összehajtogatta és zsebre vágta a botját. Pár lépést beljebb mentek a táncparketten és elkezdtek táncolni. Azt hittem, rosszul látok. Így napszemüvegben kifejezetten menő volt a fazon, és az előzmények után számomra meglepően ügyesen táncolt. Ahogy elnéztem, észrevettem, hogy milyen okosan csinálja. Kis, testközeli figurákat csinált, helycseréket, szóval helytakarékosan mozogtak, így nem igazán okozott őskáoszt a parketten. Egyszer-egyszer előfordult, hogy összekoccant valakivel, de ebből nem volt gond.
A szám véget ért. Az úr illedelmesen meghajolt, elővette és kinyitotta a fehér botját. A parkett széléig együtt mentek, ott az emberünk megállt, a hölgy leült az asztalához. Ahogy a következő szám elkezdődött, emberünk onnan folytatta útját ugyanúgy, ahogy ez előbb abbahagyta. A parkett szélén körben, kézzel előre. Mosollyal az arcán.
Két asztallal arrébb ismét akadt táncpartnere.
Én is mosolyogtam.
Ezen a ponton nem követtem tovább az eseményeket, mert nekem is egy kellemes kötelességnek kellett eleget tennem, ahogy még sokszor aznap este.
Néhányszor még láttam emberünket, de igazából annyira részévé vált az esemény összképének, hogy fel sem tűnt, amikor épp mellettem táncolt, vagy épp a parkett túlsó oldalán. Lassan hozzászoktam, ahogy a teremben mindenki, hogy teljesen természetes, és csak az első pillanatban volt szokatlan.
Látni egy embert...
vakon táncolni.